Áldás

Az áldások szinte mindig javították az áldott személlyel való kapcsolatomat (bár persze nehezen ellenőrízhető, hogy tényleg ez volt-e az oka).

Amikor megkaptam a beavatást az áldás művészetébe, elkezdtem sokkal jobban érzekelni a felajánlásokat is. Amikor legelőször csináltam a tapaszt szellemi vezetőnkkel, Grieggel, áldások közben rendszeresen azt éreztem, hogy a bal kezem is ugyanolyan módon feltöltődik energiával és lüktet, mint a jobb kezem. Egy pillanatra már arra gondoltam, hogy talán nem is igazán létezik a Mesterünk, hanem inkább csak egy pozitív szuggesztióként összetartja az iskolát. Amikor többen áldottak engem, az mindig egy különleges élmény volt és a szellemi fejlődésem szempontjából éppen jókor jött. Az áldásokban az a nagyon jó, hogy bármit lehet áldani és bármikor. Akkor, amikor úgy érezzük, kérhetjük az isteni jelenlét, kegyelem és a szentség energiáit annak, akinek segíteni szeretnénk, és így részünk lesz az áltála létrejött örömben is.

(5. éves jógázó nő, a Halak jegyéből)

2.

Amikor beavatást kaptam az Áldás művészetébe, rögtön nagy lelkesedéssel gyakorolni kezdtem. Mindenkit megáldottam, akit szeretek, a barátaimat, a családtagokat, mindenkit, aki csak eszembe jutott. Az tetszett ebben a technikában, hogy könnyen tudtam empatikusan érzékelni az illető ember lelkét, feltárult előttem belső valóságuk, és így sokkal könnyebb volt megértenem az embertársaimat, mint azelőtt. Hálás voltam a Jóistennek ezért az egyszerű módszerért.

Azelőtt úgy gondoltam, hogyha segíteni szeretnék valakin egy meditációval, akkor ahhoz fontos, hogy abban a pillanatban tudjak jól koncentrálni, legyen bennem erős szeretetállapot, és tudnom kell a fellépett állapotot erőteljesen és hosszabb ideig sugározni a másik személy felé. Az áldás művészetét gyakorolva – ha nem is voltam nagyon összeszedett és jang, mégis hatékony volt a segítség. Ezt onnan tudtam meg, hogy általában jelek vagy szinkronicitások formájában visszajelzést kaptam a megáldott személy állapotáról.

Volt olyan eset is, hogy késő este busszal utaztam, és egy részeg pár veszekedett egymással a busz végében. Nagyon agresszíven és hangosan vitatkoztak, lökdösték egymást, a busz többi utasát is nagyon zavarta ez a hangulat. Megfogalmaztam magamban az áldás szövegét, és többször is kértem Isten áldását erre a párra. Pár perc múlva az állapotuk teljesen más frekvenciára került át, először elkezdtek viccelődni egymással, azután már jópofán kicsit meg is ölelgették egymást, szépen elcsendesedtek. Éreztem az isteni kegyelmet, és mintha Isten barátilag rámkacsinott volna, hogy ezt ügyesen megoldottuk!

Nagyon sokat segít az áldás gyakorlása, mikor valaki, akit szeretek, fizikailag távol van, és szeretném érezni a lelkiállapotát. Mikor kérem rá Isten áldását, egyben megérzem az ő állapotát is. Ilyenkor már nem érzem olyan feltétlenül szükségesnek, hogy telefonon beszéljünk vagy szóbeli információim legyenek róla, mert amit valóban tudnom kell róla, azt megtudom, és így pontosan úgy tudom támogatni, ahogyan arra az illetőnek akkor szüksége van.

Az áldás művészetének gyakorlásában az új korszak az önáldással köszöntött be. Rájöttem, hogy ezt a módszert is használhatom ugyanúgy, mint bármely más spirituális módszert. Például, van egy kitűzött célom, mondjuk egy állapot, amit szeretnék megvalósítani a lényemben. Felajánlom azt a tettemet, hogy naponta elvégzek X darab áldást ebből a célból, és elvégzem ezt, mint egy tapaszt. Számomra már az is egy áldás, hogy nem kezdek el „agyalni”, mint más jógamódszerek esetében, hogy ha én például még nem tudom tökéletesen végezni ezt a technikát, akkor vajon van-e olyan hatékony, mint ahogyan mondják. Vagy ha fáradtan csinálom, vajon ér-e annyit? Az áldás esetében én csak kérek, és Isten az, aki válaszol vagy nem a kérésemre – így tehát nyugodtan kikapcsolhatom az értelmemet, félretehetem a kételkedésemet, marad tehát a kitartó gyakorlás és az eredményességben való hit. Ebből pedig kialakult bennem az állapot, hogy teljességgel rábízom magam Istenre, bízva abban, hogy a kellő időben teljesíteni fogja a kérésem, ha én is mindent megteszek, hogy ez teljesüljön. Megéreztem, hogy a tapaszt lehet felszabadult hangulatban is végezni. Valójában ezt az állapotot egy más jellegű tapasz végzése közben is megtapasztalhattam volna, de úgy látszik, hogy nem voltam rá elég nyitott.

Nagyon sokat segítet még nekem, mikor egy csakrát áldottam. Ha például egy ászana végzésekor nem éreztem a csakra energizálódását, előtte megáldottam az adott csakrát, és így sokkal jobban tudtam érzékelni az ászana jó hatásait. Volt olyan időszak, mikor ha a Vishuddha csakrára dolgoztam, utána az összes nyakizmom begörcsölt, és legközelebb már nem volt kedvem a vishuddhára dolgozni, mert tudtam, hogy megint fájni fog. Ebben a helyzetben is az áldás művészete segített. Körülbelül félórát áldottam a vishuddha csakrát, és utána már nem fájdult meg a nyakam gyakorlás után, és a gyakorlat hatásai is sokkal erősebbek voltak. Sikerült a vishuddhára jellemző tudatállapotot órákig fenntartani a nap folyamán.

Továbbra is folytatom a tapasztalatszerzést az Áldás művészetének útján, és mindig új dolgokra világít rá.

(kos csillagjegyű, 13. éve jógázó nő

3.

Mikor tanultam az Áldás művészetét, semmilyen különleges hatással nem volt rám, ezért nem is gyakoroltam ezt a technikát, csak ritkán, mikor jógatáborok alkalmával, vagy egy-egy születésnap erejéig „kellett” áldani. Eleinte nem éreztem semmit, majd egy idő után elkezdtem érzékelni egy jóleső bizsergést a tenyeremben, és az energia kifelé áramlását a célszemély irányába. Ennek ellenére mindig vártam, hogy vége legyen. A speciális zene, amire áldunk 3 perc, maga az örökkévalóság. Néha, mikor időhiány miatt 2 perc után elhalkult a zene, olyankor mindig hálás voltam a Mindenhatónak.

 Pár évvel később egy önvalós tábor keretén belül volt egy példázás Grieggel (jógaiskolánk szellemi vezetője), mely során személyes ajándékot kaptunk tőle. A példázás végén azt a késztetést éreztem, hogy áldást kell végeznem, amivel igencsak megleptem saját magamat. Rögtön felálltam, és az első ember, akit megláttam részesült is a hirtelen felindulásból elkövetett áldásomból. Majd úgy éreztem elindult valami, és nem tudtam abbahagyni az áldást, így Grieget is megáldottam.

Ekkor azt éreztem, hogy egybeolvadok az Univerzummal, és feloldódom benne, nincsenek határaim, egy vagyok mindennel, és mindenkivel. Nem tudom meddig tartott ez az állapot, minden megszűnt létezni körülöttem és határtalan boldogságban úsztam. Az állapot megmaradt, és tudtam ismét hol vagyok, megszólalt egy gyönyörű zene, akkor abban oldódtam fel. Majd egy önvalóról szóló előadás szövegét hallottam románul, amiből semmit nem értettem, de a szövegen keresztül átjött valami: csak álltam csukott szemmel, hallgattam és léteztem ITT és MOST!!

 Pár évvel később tanultunk arról, hogy ha valaki nagy bajban van, ha mi betegek vagyunk vagy ha nagyon negatív állapotban vagyunk, akkor tíz áldást végezzünk. Voltak olyan idők, mikor fizikailag elég gyenge voltam, így fekve végeztem az önáldást. Ritkán sikerült egyszerre a tíz, gyakran belealudtam. Mikor újraébredtem, mindig sokkal jobban voltam, és folytattam az áldásokat. Ilyenkor azt tudatosítottam, hogy ezen technika segít abban, hogy egy sokkal magasabb rezgésszintre kerüljünk, mintha valaki megfogna minket és talpra állítana.

 Később a sors úgy hozta, hogy hozzám közel álló személynek nem láttam más segítségnyújtást, csak az áldást. Egy ilyen pillanatomban, mikor eljutottam arra a pontra, hogy tényleg nagyon szerettem volna segíteni annak az emberi lénynek tiszta szívemből, áldást végeztem a szokásos módon.

Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy kinyitottam a szemem, és hirtelen nem tudtam hol vagyok, és mennyi idő telt el. Majd az órára nézve megállapítottam, hogy hét perc is eltelt. Ettől a pillanattól fogva újból és újból átélem azt a feloldódást a végtelenben az áldás művészetével, amit pár éve éreztem először, amit Grieg előlegezett meg nekem.

 Egyik alkalommal Grieget áldottam, és szintén sokáig elmerültem benne, mikor is hozzámszólt, és egy olyan választ adott a fel nem tett kérdésemre, ami akkor segített egy fontos döntés meghozatalában. Sokára tértem magamhoz, és boldogsággal töltött el, hogy segített, mert valójában akkor tudatosodott bennem, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozom már hetek óta.

 Ma már boldogságot okoz az áldás, naponta akár egy órán keresztül is végzem. Általában zenére ami 5 percre van beállítva, zene nélkül gyakori, hogy tíz percig is eltart.

 Ez egy olyan módszer a kezünkben, aminek nem is vagyunk a tudatában mennyire értékes és ugyanakkor egyszerűen végrehajtható. Szívből ajánlom mindenkinek, mert gyakorolva ezt a módszert eljuthatunk a lelkünk mélyére.

(Mérleg jegyű tizedéves budapesti jóga aspiráns)